Relatíve kevesen voltak kíváncsiak a kollokvium első koncertjére. Cári Tibor és zenekara (Tóth Tünde, Boldizsár Szabolcs, Radu Guți, Veress Albert) A színház zenéje című projekttel érkezett, amely olyan előadások dalaival promoválja a színházi zenét, amelyeket Cári komponált.
Az általa szerzett dalok és dallamok engedelmes örökösei a 20. század eleji popzenei hagyományoknak. A musicalek, kabarék klasszikus slágerei, sanzonok, kuplék ihletik ezeket a számokat, némelyek a hollywoodi rajzfilmek betétdalaira emlékeztetnek, mások dzsesszes hatásúak vagy tangók, blues-dalok, esetleg szabályos popszámok. Eredeti lelőhelyükről kirángatva természetesen nehezen lehet megállapítani, mennyire működhettek az adott előadásban, ebben a csokorba szedett formában azonban erősen retrospektív hangulatot teremtettek. Mind hallottuk már ezeket a dalokat valahol, rendszerint szerencsésebb hangszerelésben: furcsa akusztikája volt a harsona, fuvola, dob, szintetizátor együttesének. Cári nem értelmezi újra a különféle stílusokat, csupán remake-eli őket – és végső soron bármilyen műfajról is legyen szó, ugyanazok a harmóniák, formatani megoldások térnek mindig vissza.
Vajon cél volt-e az előadásokban ezekre a korokra az ilyen módon történő emlékezés? Tegyük fel, hogy igen. És eltekintve attól, hogy mennyire sikeres a végeredmény (vagyis hogy mennyire hiteles az idézet), lehet-e a múltról úgy beszélni, hogy közben nem veszünk tudomást a jelenről? Az elmúlt évtizedek során olyan változások történtek mind a dzsessz, mind a pop- vagy filmzene terén, amelyek a zenéről való gondolkodásunkat gyökeresen megváltoztatták.
Cári Tibor a színház zenéjét népszerűsíti, de a kép, amit kapunk, igencsak egyoldalú, a paletta ennél sokkal színesebb, progresszívebb. Ez nem a színház zenéje, hanem a Cári Tibor színházáé. De nem baj, ezt is megismertük.
panna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése