A P.U.L.B. (Próba után Lacikánál Borozunk) egy csapat Pál utcai fiúnak felöltözött zenész, jazzt meg bluest játszanak, az énekesük pedig a közönséggel való társalgás helyett rövid bölcsességekre emlékeztető szövegekkel konferálja fel a dalokat, zenésztársait pedig versben mutatja be. Ahogyan a nagyon jellegzetes jelmez is sugallja, ez az együttes amolyan performanszként éli meg a koncertezést, néha rövid, láthatóan megrendezett „civil” jeleneteket látunk, de a zenélés alatt is szerepeket játszanak a tagok.
A legerősebb egyéniség természetesen az énekes, akiről nem lehet tudni, hogy be van-e szívva, a koncepciónak engedelmeskedik vagy ő egyébként is ilyen: bombasztikus boldogsága, energikussága, illetve önmagát kissé sztároló attitűdje elgondolkoztat. Hiszen egy félteremmel áll szemben, akik amúgy jószívűen tapsolnak és hallgatják őket, de nem viszik túlzásba a rajongást. Kicsit úgy tűnik, a P.U.L.B.-zenészek hangulata a koncert alatt független a közönségtől, mintegy külön entitásként létezik, egy meghatározott gondolatmenet szerint ilyen és kész. Egyrészt megnyugtató, mert nehezen tudok ráhangolódni erre a szerepmegjátszós formára, ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hiszen azt érezteti velem, hogy nincs helyem ebben a produkcióban, nélkülem (és talán mindenki nélkül) is ugyanúgy működne.
Egyébként meg jó volna őket hallgatni. Jó zenészek, jókedv, és jó dalok. Néha a Hobo Blues Bandre vagy akár a Kalákára is emlékeztetnek, érdekesen keveredik zenéjükben az időtlenséget felidéző líraiság, a Kispál-dalszövegekre hajazó vagánykodás, a fülbemászó gyermekdalok egyszerűsége és a popzene hatása. Ami pedig a konceptuális részt illeti: erre vagy nagyon rá kell erősíteni, valós történetet és talajt adni neki, amire majd ráépül az együttes mint történet és mint külön fikciós létezés, és akkor lehet belőle igazi színházi produkciót csinálni, de ha ezt nem tudjuk megcsinálni, akkor jobb elhagyni, mert a félig megcsinált szerep alakoskodássá torzul, és élvezhetetlenné válik.
panna
A Petőfi Rádió (MR2) elindított egy programot, amely arról szól, hogy a mára már híressé vált 8-as stúdióban mindenféle zenekarok lépnek fel, kötelezően akusztikus felállásban zenélnek, a hangerő csak ritkán haladja meg a mártúlsok szintet, a cipőnket sem fogja letaposni az őrjöngő tömeg és nem is öntenek nyakon egy üveg sörrel, mint egy megszokott koncerten. Nehéz megmozgatni az embereket, de talán még nehezebb leültetni őket egy székbe és mégis jó hangulatot teremteni, elérni azt, hogy énekeljenek, tapsoljanak, csettintsenek. A székben ülve. A Kistehén zenekar ilyen 8-as stúdió ízű koncertet hozott Gyergyóba: két gitár (az egyik hamar megunta, hogy pengetik, a második dal közben elpattant egy húr) és egy nagybőgő.
Kollár-Klemencz László (ének, gitár): móka Miki, humor Herold. Zenésztársaival csipkelődik, s néha úgy énekel, mintha viccet mesélne. A mikrofon előtti mozgása Ray Charlesra emlékeztet: kileng, mint a metronóm-óra.
Vajdovich Árpád (basszusgitár, ez esetben nagybőgő): letörölhetetlen a mosoly az arcáról, ha jól érzi magát a színpadon. És jól érezte.
Bujdosó János (ének, gitár): képzeljetek el egy gitárost, aki ül a szoba sarkában egy széken, az ablakon besütő napsugár megvilágítja őt és a hangszerét, és csak zenél, zenél. Jani csendes, de robban.
Az akusztikus koncertek legnagyobb buktatója, hogy könnyen unalmassá válnak. A Kistehén minimál a koncert teljes ideje alatt tartotta a hangulatot, annak ellenére, hogy éjszakába nyúlt a produkciójuk, egyszer sem ásítottam.
U.i.: Koncert után besurrantunk, hogy aláírást kérjünk tőlük, hogy mindenki hazavihesse emlékbe. J
csillala
Én azt hittem, hogy a Bagossy Brothers egy a capella együttes vagy singing group lesz, egyébként miért is játszanának a stúdióteremben ilyen névvel, de végül kiderült, hogy egy popegyüttesről van szó, két fiatal srác, egyikük gitározik (Lacika), másikuk (Norbert) énekel. A termet szépen betöltjük, leginkább fiatalokból van itt sok, akik szinte egész végig félhangosan dumálgatnak, és kedvük szerint be-bekapcsolódnak a koncertbe. Nem az ő hibájuk, egyszerűen csak rossz helyen vagyunk: ez a koncert kávéházba, kocsmába való, ahol az emberek ülhetnek, állhatnak, ehetnek, ihatnak, figyelhetnek vagy félfüllel hallgatózhatnak, be-bekiabálhatnak és kimehetnek, ha megunják. Kevéssé segítette a helyzetet a frontális térrendezés és a lesötétített nézőtér: az amúgy is kissé félénk duó így még nehezebben tudott kommunikálni a közönséggel.
Coldplay, James Blunt, Adele, Quimby, Enrique Iglesias és egyéb előadók dalai szólaltak meg a Bagossy Brothers előadásában. A feldolgozásokban közös vonás, hogy mindenik amolyan szomorú szerelmes popdalban elevenítődik meg, ilyen szempontból a megidézett zenészek közül James Blunt stílusa áll a legközelebb hozzájuk mind a vokált, mind pedig a gitárjátékot tekintve. A fiúk nagyon szerethetőek: szenvedélyességük, egyszerűségük és a produkcióba fektetett munka mind dicséretet érdemel. Norbertnek jó hangja van, bár a magas fekvések láthatóan megerőltetőek a számára – az est végére kissé be is reked. Laci figyelmes kísérőzenész és ügyes gitáros egyben, és jól ellenpontozza visszafogott attitűdjével a sokkal hevesebb Norbit. Bár nehezen találják meg a közös hangot a közönséggel, a koncert végére sikerül valamelyest összehangolódni, megnyerni az el-elcsatangoló figyelmet.
Egy dolog zavar. A fiúk a koncert egyharmadánál kijelentik, hogy csak „lassú” dalokkal készültek, nem fognak felállni meg ilyenek. Elszontyolodom. Szeretjük a lassút, de megárt belőle a sok. Ha fiúk vannak az együttesben, olvadnom kell utánuk, ehhez pedig számomra elengedhetetlen egy kis szemtelenség, vakmerőség, faszaság. Fel kellene borítani azokat az elegáns bárszékeket, nyakba venni a gitárt, koszolni, belemászni a közönségbe és hangoskodni egy kicsit. Ja. És azonnal beszerezni egy dobost. Rock’n roll, fiúk!
panna
A színház zenéje idősebbeknek és haladóknak
Relatíve kevesen voltak kíváncsiak a kollokvium első koncertjére. Cári Tibor és zenekara (Tóth Tünde, Boldizsár Szabolcs, Radu Guți, Veress Albert) A színház zenéje című projekttel érkezett, amely olyan előadások dalaival promoválja a színházi zenét, amelyeket Cári komponált.
Az általa szerzett dalok és dallamok engedelmes örökösei a 20. század eleji popzenei hagyományoknak. A musicalek, kabarék klasszikus slágerei, sanzonok, kuplék ihletik ezeket a számokat, némelyek a hollywoodi rajzfilmek betétdalaira emlékeztetnek, mások dzsesszes hatásúak vagy tangók, blues-dalok, esetleg szabályos popszámok. Eredeti lelőhelyükről kirángatva természetesen nehezen lehet megállapítani, mennyire működhettek az adott előadásban, ebben a csokorba szedett formában azonban erősen retrospektív hangulatot teremtettek. Mind hallottuk már ezeket a dalokat valahol, rendszerint szerencsésebb hangszerelésben: furcsa akusztikája volt a harsona, fuvola, dob, szintetizátor együttesének. Cári nem értelmezi újra a különféle stílusokat, csupán remake-eli őket – és végső soron bármilyen műfajról is legyen szó, ugyanazok a harmóniák, formatani megoldások térnek mindig vissza.
Vajon cél volt-e az előadásokban ezekre a korokra az ilyen módon történő emlékezés? Tegyük fel, hogy igen. És eltekintve attól, hogy mennyire sikeres a végeredmény (vagyis hogy mennyire hiteles az idézet), lehet-e a múltról úgy beszélni, hogy közben nem veszünk tudomást a jelenről? Az elmúlt évtizedek során olyan változások történtek mind a dzsessz, mind a pop- vagy filmzene terén, amelyek a zenéről való gondolkodásunkat gyökeresen megváltoztatták.
Cári Tibor a színház zenéjét népszerűsíti, de a kép, amit kapunk, igencsak egyoldalú, a paletta ennél sokkal színesebb, progresszívebb. Ez nem a színház zenéje, hanem a Cári Tibor színházáé. De nem baj, ezt is megismertük.
panna
