Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
Tetszik, hogy kidolgozott a leülés és a színészek járása. Kevés rendező figyel manapság ezekre a karaktert erősítő apróságokra. A színpadon lévő egyetlen szék átminősül gyóntatópaddá, aki ide leül, az megvallja a lelkét nyomó dolgokat. Daphne nem kövér, de elhisszük neki, hogy az, annyira erőteljes a színésznő szavának teremtő ereje. A balett-jelenetben ironizál a rendező, kifigurázza a műfajt: a témát, a táncot, a tipikus balett-jelmezt. Megcsörren egy telefon, elkezdek mérgelődni, a színészek leállnak, kémlelik a nézőteret, aztán kiderül, hogy Allen telefonja csörög, nem egy nézőé. Az előadás az utolsó jelenetre válik igazán dinamikussá. A színház a színházban viccesre vett formájával, a szereplők szerepből való kilépésével és színházról való véleményével záródik az előadás.
Az előadás néha vontatott, lelassul az ismétlődő mozgások miatt.
A viccesnek szánt mondatok néha nem működnek. A színészek ott felejtődnek a színpadon, sokszor nem indokolt a jelenlétük, mégis benn maradnak a színen. Sok az üres játék, ami nem viszi előrébb az előadást, csak az időtartamot hosszabbítja. A koreográfiát ismétlik, de nem elégszer, ahhoz, hogy szerves részévé váljon az egésznek. Tulajdonképpen bajom van a koreográfiával, kibillenti a jeleneteket, esztétikusnak sem nevezhető, törés az előadásban, nem összekötő elem.
Akkor sem értem, hogyan csípheti be valakinek a nyelvét egy írógép.
Ha egy színész alkata, kora nem egyezik a rá szabott szereppel, mennyivel nehezebb a dolga a karakterformálásban? És mennyivel nehezíti meg a néző dolgát, képesek leszünk neki hinni, hogy ő magas, kövér, fiatal, esetleg idősebb?
Mai szöveg, amelyben megjelennek groteszk, szürreális gondolatok, és ezeket sok helyzetben a jó koreográfia egészíti ki. A karakterek jól megformáltak, mindenki mindig ugyanazt a valamit keresi, erre épül az előadás. Tetszett a fehér vattacukor-szerű üres tér használata, amiben csupán egy szék volt, aminek jelenettől függően más-más funkciója volt.
biborka
A kialakított tér és díszlet egyszerre kint és bent, ahogyan a megjelenített alakok is egyidőben az Woody Allen gondolataiban kavargó figurák és hús vér színészek egy éppen születő előadásban. Nagyon finoman oldják meg ezt a kettősséget, és igazából csak az előadás végén jön a nagy „áháá!”.
kicsien
Nem esik szét az előadás a koherens történet hiánya miatt. A finom humor táptalaja az előadásnak, a megjelenített karakterek frusztrációit hitelesen ábrázolják. Tokai Andrea alakítása pedig lenyűgöző, arcjátéka groteszk jellemet mutat, olyan figurát jelenít meg, amelynek elhiszem minden rezzenését.
lőrinczági
+ Tetszik a Woody Allen-szövegeket még jobban absztraktizáló mozgás, amely egyszerre látványként is működik. Ennek fokozásai a giga-disney-fejek, vagy a lakkdzsekis ballerina.
+ Az előadás keretszerűsége, amely igazából egy elszállt alkotói agy szüleményévé „varázsolja át” a darabot, az idézőjellel önmagát kritizálja, és olyan, mintha egyszerre az értetlenkedő néző oldalára állna.
+ A jazz-zene, ami egységessé teszi az amúgy ide-oda ugráló előadást.
+ Tokai Andrea
szaffi
A Woody Allen-filmek jellemző intellektuális prostitúciója az előadás szövegkönyvére is érvényes. Kis abszurd történetek hangzanak el, amelyek abszurd mondatokból állnak. Az egész pedig tulajdonképpen négy neurotikus szereplő személyes problémáit, gyötrő kérdéseit, élettörténetét és kapcsolatait rajzolja meg nagy vonalakban. Az egyszínű, steril díszlet akár elmegyógyintézet magánzárkájaként, akár nagyon absztrakt, lelki térként remek helyszínt biztosít a vallomás-formában, terápia-helyzetben elmesélt történetfoszlányoknak. A szereplők – véleményem szerint – mind Allen alteregói: nem csak a név szerint is megfelelő, az Annie Hall c. filmből ismerős gyenge idegzetű és bizonytalan drámaíró. Mint az előadás végén kiderül, az ő drámaírási kísérletének lehettünk szemtanúi az előadás során.
fanni
Tetszik, hogy kidolgozott a leülés és a színészek járása. Kevés rendező figyel manapság ezekre a karaktert erősítő apróságokra. A színpadon lévő egyetlen szék átminősül gyóntatópaddá, aki ide leül, az megvallja a lelkét nyomó dolgokat. Daphne nem kövér, de elhisszük neki, hogy az, annyira erőteljes a színésznő szavának teremtő ereje. A balett-jelenetben ironizál a rendező, kifigurázza a műfajt: a témát, a táncot, a tipikus balett-jelmezt. Megcsörren egy telefon, elkezdek mérgelődni, a színészek leállnak, kémlelik a nézőteret, aztán kiderül, hogy Allen telefonja csörög, nem egy nézőé. Az előadás az utolsó jelenetre válik igazán dinamikussá. A színház a színházban viccesre vett formájával, a szereplők szerepből való kilépésével és színházról való véleményével záródik az előadás.
csillala
Van egy kis szélhámosság az előadásban, színészképző gyakorlatok találhatók benne (lazítás, bizalom, reakciók változtatása). A mozgás nem tesz hozzá a szöveghez. Magánszámokra töredeztek a jelenetek. Hiányzott belőle az összetartó értelem. Ha felolvasószínházat csináltak volna ebből a szövegből, jobban szórakoztunk volna.
KovácsLevente
Az előadás néha vontatott, lelassul az ismétlődő mozgások miatt.
lőrinczági
Valamiért az volt az érzésem, hogy csak azért van vége, hogy legyen vége. Elindul valami, vagy inkább több valami, de lényegében nem jut el sehova. A kifulladt improvizációs gyakorlatokat szokták ilyen módszerrel lezárni.
kicsien
A színészek egy koreográfia szerkezetnek a részei, ami nem engedi őket kibontakozni. Ha elmegyógyintézetben lennének a szereplők, nem lenne tétje az előadásnak. A játék több mérföldnyire elmarad a szövegtől. Ismétlődnek a koreográfiák.
Lassítja az előadást a sok koreográfia. Kevesebbel is működne. Zavaros a jelenetek közötti váltás. Megszakítja a produkció folytonosságát, ezzel a néző figyelmét folyamatosan kimeríti.
Zseka
Lassítja az előadást a sok koreográfia. Kevesebbel is működne. Zavaros a jelenetek közötti váltás. Megszakítja a produkció folytonosságát, ezzel a néző figyelmét folyamatosan kimeríti.
biborka
Nem szeretem, hogy művészieskedve, generálszósszal leöntve akarják eladni a semmit. A kézdiek előadása felvállalta és nem akart többet mutatni, mint ami, de ez az előadás megpróbál becsapni.
sebestyénRita
A viccesnek szánt mondatok néha nem működnek. A színészek ott felejtődnek a színpadon, sokszor nem indokolt a jelenlétük, mégis benn maradnak a színen. Sok az üres játék, ami nem viszi előrébb az előadást, csak az időtartamot hosszabbítja. A koreográfiát ismétlik, de nem elégszer, ahhoz, hogy szerves részévé váljon az egésznek. Tulajdonképpen bajom van a koreográfiával, kibillenti a jeleneteket, esztétikusnak sem nevezhető, törés az előadásban, nem összekötő elem.
csillala
A erőteljes és explicit színházi önreflexió a végén, amikor Allen szereplői fellázadnak szerzőjük és a szület(end)ő darab ellen, számomra túlságosan erőltetett lelepleződés. Pontosan azoknak a finom és árnyalt jeleknek az ellentéte, amelyek az előadás során végig sejtették, hogy Allen egyfajta játékmester/Isten, aki a többieket irányítja.
Akkor sem értem, hogyan csípheti be valakinek a nyelvét egy írógép.
lőrinczági
Kíváncsi vagyok arra, hogy a teret minek kell értelmeznünk, vagyis a fehérség semlegességet jelent, amelyben az eltáncolt részek akár tréningekként is megállják a helyüket, vagy valami másról van szó?
szaffi
Mellékhatások... szerintem a szereplők „bevették” az életet, elkezdtek élni, mint mindenki, és mellékhatásául: élnek. Azaz a hibák, a sok személyiség, a teljes én, mind mellékhatás.
hczsombor
Milyen adottságai kell legyenek az adaptáció alapjául szolgáló prózaszövegnek, hogy megállja a helyét a színpadon? Vagy bármit lehet dramatizálni, és ez csak a dramaturg vagy rendező képességein múlik?
fanni
Tokai Andrea sokszor visszafogta magát, pedig látszott rajta, hogy úgy megcsinálná. Lehet-e színészt ilyen helyzetbe hozni?
sebestyénRita
Ha egy színész alkata, kora nem egyezik a rá szabott szereppel, mennyivel nehezebb a dolga a karakterformálásban? És mennyivel nehezíti meg a néző dolgát, képesek leszünk neki hinni, hogy ő magas, kövér, fiatal, esetleg idősebb?
Elvárhatom-e az előadásoktól, hogy a különböző alkotó elemek (szöveg, díszlet, zene, koreográfia, világítás) között összhang legyen? Ha ez a harmónia hiányzik, attól még a néző képes lesz figyelmesen követni a színpadon történő eseményeket? És mi van abban az esetben, ha a diszharmónia az elemelés eszköze?
csillala
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése