A P.U.L.B. (Próba után Lacikánál Borozunk) egy csapat Pál utcai fiúnak felöltözött zenész, jazzt meg bluest játszanak, az énekesük pedig a közönséggel való társalgás helyett rövid bölcsességekre emlékeztető szövegekkel konferálja fel a dalokat, zenésztársait pedig versben mutatja be. Ahogyan a nagyon jellegzetes jelmez is sugallja, ez az együttes amolyan performanszként éli meg a koncertezést, néha rövid, láthatóan megrendezett „civil” jeleneteket látunk, de a zenélés alatt is szerepeket játszanak a tagok.
A legerősebb egyéniség természetesen az énekes, akiről nem lehet tudni, hogy be van-e szívva, a koncepciónak engedelmeskedik vagy ő egyébként is ilyen: bombasztikus boldogsága, energikussága, illetve önmagát kissé sztároló attitűdje elgondolkoztat. Hiszen egy félteremmel áll szemben, akik amúgy jószívűen tapsolnak és hallgatják őket, de nem viszik túlzásba a rajongást. Kicsit úgy tűnik, a P.U.L.B.-zenészek hangulata a koncert alatt független a közönségtől, mintegy külön entitásként létezik, egy meghatározott gondolatmenet szerint ilyen és kész. Egyrészt megnyugtató, mert nehezen tudok ráhangolódni erre a szerepmegjátszós formára, ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hiszen azt érezteti velem, hogy nincs helyem ebben a produkcióban, nélkülem (és talán mindenki nélkül) is ugyanúgy működne.
Egyébként meg jó volna őket hallgatni. Jó zenészek, jókedv, és jó dalok. Néha a Hobo Blues Bandre vagy akár a Kalákára is emlékeztetnek, érdekesen keveredik zenéjükben az időtlenséget felidéző líraiság, a Kispál-dalszövegekre hajazó vagánykodás, a fülbemászó gyermekdalok egyszerűsége és a popzene hatása. Ami pedig a konceptuális részt illeti: erre vagy nagyon rá kell erősíteni, valós történetet és talajt adni neki, amire majd ráépül az együttes mint történet és mint külön fikciós létezés, és akkor lehet belőle igazi színházi produkciót csinálni, de ha ezt nem tudjuk megcsinálni, akkor jobb elhagyni, mert a félig megcsinált szerep alakoskodássá torzul, és élvezhetetlenné válik.
panna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése