Csíki Játékszín, Csíkszereda
Az a baj, hogy a előadás világa nem egyenletes, a pap-Kicsilány kettős jelenetében teremtődik meg csak a koherencia.
Sokkal feszesebb, erőteljesebb előadást kívántam, akkor talán nem lett volna három óra.
Gyanítom, hogy nem a részvét és a félelelm lesz úrrá a nézőkön, hanem jót röhögnek az utolsó jeleneten.
Nehéz ítélkezni vagy véleményt nyilvánítani amiatt is, hogy nagyon közeli élmény még a Bányavirág, ami tényleg sok hasonlóságot mutat a Vaknyugattal, és nem érzem korrektnek, hogy két ennyire hasonló előadást kell 24 óra leforgása alatt befogadni, mert az ember sosem elfogulatlan.
Merész vállalkozás egy friss ír drámának nekifogni. Bár az itteni és az ottani világ között sok hasonlóság van, mégis sokban különbözünk egymástól. A díszlet már jelzi, hogy valaki meghalt, fekete abrosszal leterített asztal, rajta kereszt. A teret szerencsésen rendezték be, tulajdonképpen fejben kettéválasztom még a szereplők színre lépése előtt: a rendezői jobb oldalon egy vörös bőr (vagy műbőr) fotel, egy lelógó zöld lámpa és egy medvebőr szőnyeg van, ezt ellenpontozza a bal oldalon a fotel bársony huzata, az ernyős lámpa és a szőttes szőnyeg. Előre tudom, hogy ez két szereplő elkülönített zuga. Coleman és Valene belakják a saját terüket, csak akkor merészkednek át a „határon”, amikor a másik nyakának szöknek vagy csínytevést követnek el a egymás ellen (főleg Coleman). Pár jelenet kedvesen előcsalogatja a már idősödő testvérpárból a gyermeket: a pálinka feltöltése a szódásüvegből, a chipses zacskóval való kacérkodás, a huncut mosoly Coleman arcán, mielőtt odatenné sülni a Szűzmáriákat. Rémisztő ez a világ, ahol az apa lelövését a kutya fülének levágásával és a rezsó megkárosításával egy lapon emlegetik. Az előadás erősen viszi végig a gyilkosság, öngyilkosság vonalat, valami mindig lappang a levegőben.
csillala
Nagyon élveztem a két fivér kamaszos viselkedését. A két idősödő férfi már-már infantilis magatartása egyszerre megható és mulattató, hiszen érezzük, hogy minden feszültség ellenére képtelenek meglenni egymás társasága nélkül. Ebből a szempontból szerencsésnek tartom a szereposztást is, két nagyon karakteres színészt sikerült találni ezekre a szerepekre, akik minden hibájuk, bűnük és gyarlóságuk ellenére szerethetővé tették ezeket a figurákat.
kicsien
A Welsh atya és Kicsilány kettőse nagyon szép, érzelemmel teli jelenet volt.
biborka
Nem az van, hogy ez a darab kurvajó, hanem felmutat valami olyant, ami nálunk is megtalálható.
veressBerci
A leányka (K.-SZ. Lilla) és Berci jelenetében történik valami olyan, ami túlmutat a szöveg valóságán.
KovácsLevente
Czintos az átlényegülésnek olyan szintjét éri el, ami már-már civilnek tűnhet. Nekem nagyon jó volt nézni, hogy hogyan dolgozik.
veressBerci
(Czintosról) Jó lenne, ha színjátszásunknak volna még néhány ilyen mammutja... ezt nem az alkatára értem.
KovácsLevente
A drámával abszolút ki vagyok békülve, tiszta az író szándéka, a vaknyugati miliő szépen körvonalazódik: az írországi falu tárul elénk, ezen belül is az agglegény testvérpáros viszálya. A humorral elpalástolt megkeseredettség, reménytelenség igazából csehovi kvalitású: Ványa bácsit látom magam előtt mindkét főszereplőben. A realista díszlet hozzásegít ennek a világnak a megidézéséhez, az elénk táruló ivászati maraton ritmusa néhol el-elakad, de szöveg szinten az teljesen rendben lenne.
Az, ahogy Czintos József megformálja Coleman Connor karakterét, hitelessége által számunkra szimpatikussá teszi ezt a fajta Ványa bácsit és azáltal, hogy nem képes testvérét megölni, világossá válik, hogy már ő sem a régi, lassan belé is szorul valami emberség.
Vannak eltalált jelenetek, mint például a Welsh atya és a Kicsilányé (Kiskamoni-Szalay Lilla), amelyből megértjük, hogy a szerelem, a boldogság reménye sem hat már itt az emberekre, mindenki végzetébe fut.
szaffi
Az apró, teljesen hétköznapi, de nem közhelyes mozdulatok és a hirtelen felindulások íve adta meg számomra az előadás érdekességét.
bréka
Üresek lennének Czintos és Fülöp gesztusai? Panna: én biztos vagyok benne, hogy tudják, mit csinálnak.
veressBerci
Végre idős színészek is megjelennek a színpadon. Fontosak az olyan előadások, amelyek nem az „általános embert” fogalmazzák meg, életkor szempotjából, hanem egyes generációkat szólaltatnak meg.
lőrinczági
Czintos hiteles, árnyalt játéka fogott meg. Nem tudtam, hogy ennyire jó színész. (Mea culpa.)
zsandi
Nekem nem tetszik, szerintem nem talál hozzá. (az előadás zenéjéről)
veressBerci
Az a baj, hogy a előadás világa nem egyenletes, a pap-Kicsilány kettős jelenetében teremtődik meg csak a koherencia.
sebestyén Rita
Volt az embernek egy olyan benyomása, hogy a rendező nem aktív része az előadásnak.
Zseka
Sokkal feszesebb, erőteljesebb előadást kívántam, akkor talán nem lett volna három óra.
Zseka
Gyanítom, hogy nem a részvét és a félelelm lesz úrrá a nézőkön, hanem jót röhögnek az utolsó jeleneten.
veressBerci
Az anekdotázástól el kellett volna jutni a fekete humorig, mert ennek a szövegnek borzalmas humora van.
Zseka
Túl hosszú.
A zene bár nyomasztó, akár a történések, de kizökkent, megtöri a cselekményt. Ahhoz képest, hogy milyen jellemekről van szó, mennyire érzéketlenek, a játékuk túl díszes. Ha szikárabb lenne, akkor még jobban megütne az egyetlen őszinte érzelmeket mutató pillanat Welsh atya és a Kicsilány között, így nem emelkedik ki eléggé az előadásból.
csillala
Sajnáltam, hogy két típusú színészi játékot láttam a színpadon (Czintos vs. a többiek). Valahogy úgy képzelem, hogy akárhonnan közelíti meg a színész a karakterét, a néző előtt ennek láthatatlannak kell maradnia. Ez az ő titka. Ahogy a rendezőnél is a konkrét rendezői szándék.
bréka
Igaz, hogy már az első jelenetben megteremtődik a kereszt jelentése (halott van a háznál), ezért nem indokolatlan Welsh atya halála után sem, de az, hogy a papot a halála után a kereszt és a búcsúlevél „testesíti” meg, túlságosan kézenfekvő megoldás Welsh atya potenciális megváltó-szerepének megjelenítésére. Fölösleges a hangsúlyozás a világítással, ráadásul kétszer: egyenesen szájbarágó jelzés. Először közvetlenül Welsh halálát követően áll a kereszt egy szál magában az asztalon. A szöveg ismeretének hiányában azt hittem, ez az előadás vége. Amikor második alkalommal látjuk ugyanígy – a szekrény tetejéről vigyáz a testvérek közötti békére –, már tényleg vége.
Sok az explicit, ismétlődő geg, „elmutogatás”, illusztráló mozdulat, amely csupán megismétli, de nem ad hozzá semmit az elhangzottakhoz (ilyen a kutya megölésének elmesélése és elmutogatása).
fanni
Azt nem tudom eldönteni, hogy szándékosan nem húztak a szövegen, és ezt így látta jónak a rendező, vagy csak itt és most fulladt ki a testvérpáros hosszas zárójelenete?
Nem értem, hogy miért nem figyeltek jobban oda a zene összeválogatására, mert az igen elüt a „lényegtől”. (Találunk az elütésre más példát is, gondolok itt a chipses zacskókra, mert ez a chipsevés erős utalás a nyugatias fogyasztói társadalomra.)
Bár a vaknyugatos pap (Veress Albert) gyenge jellemnek tűnik, mégis felülkerekedik Colemanon és Valene-en, mert velük ellentétben ő megöli magát. Vagy lehet úgy is értelmezni, hogy a testvérek nem végeznek egymással, tehát vállalják a szenvedést, tovább hordják keresztjüket?
Nem tudom, és úgy érzem, hogy éppen ezek az alapkérdések nincsenek eléggé körvonalazva a rendezésben.
szaffi
Több jelenet ismétlődik, a harmadik verekedés már unalmas, ezért is válik vontatottá, hosszúvá az előadás. (Az elsődleges oka annak, hogy hosszú: hogy hosszú.)
lőrinczági
Zavaró volt a stílusok keveredése. Az első felvonás elején teljesen modern zenét hallhattunk, miközben a két testvér úgy van ábrázolva, mint két góbé öregember. A végén ír zene szólalt meg, amit szintén nem tudtam hova tenni. A Vogue magazin, a Nők lapja és a Chio Chips sem passzol.
biborka, (csillala)
A második felvonást nem ártott volna meghúzni kicsit. Néhány mozzanatot már fölöslegesnek éreztem, és emiatt túlbeszéltre sikerült a vége. Jó párszor éreztem, hogy most jutott el arra a pontra az előadás, ahol véget érhetne, és nem maradna hiányérzet utána.
kicsien
Az előadásból alapvetően hiányzik mindenféle rendezői elgondolás, ami partikulárissá tenné a produkciót és megkülönböztetné az alapul szolgáló drámától. Ha becsukott szemmel „nézem”, akkor sem veszítek semmit. Ennek oka, hogy a dráma elsőolvasatos dekódolásán túl az előadásnak nincsenek mélységei, nem provokál, nem indít meg bennem kérdéseket, nem tartalmaz többletjelentéseket. Ezt támasztja alá a díszlet is, ami rendkívül illusztratív: egyedüli célja, hogy legyen mit kerülgessenek a szereplők vagy néha leüljenek. Csak így történhetett meg az, hogy a második felvonásban a „rivaldába” bekerül egy sáv kavics meg egy padka, egy külső tér leképezése, miközben hátul felsejlenek a beltér díszletelemei, ami miatt az előbbit nem tudom elemelt térként értelmezni. A két térrész pedig soha nem válik egy egységes díszletté, a kint játszódó jeleneten túl a második felvonás teljes egészében a két testvér szobájában játszódik, ugyanott, ahol az első felvonás is. A leszórt kavicsok, a padka diszfunkcionálissá válnak, mintha bent felejtődtek volna egy előző előadásból. Díszlet egyébként valójában nincs is, hiszen a szoba falaiként a stúdió takarásai szolgálnak. Ami pedig díszlet gyanánt a színen van, az teljességgel általános: régi bútorok, itt-ott elvétve a jelenre utaló kellékek. Nincs tér, amibe beleépülhet az előadás, és ezért nincs az előadásnak meghatározott világa, szereplői. A színészek ebből a talajtalanságból indulnak, és mindvégig általános vázlatok maradnak, nem kelnek életre. Nem érzem sem a Kicsi Lány szerelmét, szenvedését, nem rendít meg Welsh öngyilkossága, nem hat meg és nem provokál a testvérpár. És végül nem is tudom meg, hogy miről szól az előadás, és úgy megyek el, hogy nem emlékszem, mi és miért történt az elmúlt három óra alatt.
panna
Nehéz ítélkezni vagy véleményt nyilvánítani amiatt is, hogy nagyon közeli élmény még a Bányavirág, ami tényleg sok hasonlóságot mutat a Vaknyugattal, és nem érzem korrektnek, hogy két ennyire hasonló előadást kell 24 óra leforgása alatt befogadni, mert az ember sosem elfogulatlan.
szaffi
Egy olyan díszletbe, ahol minden elem egy meglehetősen realista irányba mutat, hogyan kerül be egy sörösládákból összetákolt polc, aminek a legtöbb díszletelemmel ellentétben inkább jelzésértéke van?
kicsien
A sokszorosan ismételt mozdulat egy idő után reflexszé válik. A megszokásból pedig nehéz kizökkenni. Vajon milyen mértékű lenyomatot hagy egy színészben, ha több időn keresztül ugyanazt a fajta színházat űzi? Például operettesen játszik? Hogyan lehet ebből megfrissülni? Főként kinek a feladata felrázni egy színészt? A színészé? Az igazgatóé? A kritikusé? A rendezőé?
bréka
Szeretnék már látni egy olyan előadást, ahol, ha van is fegyver a színpadon, az nem sül el. Miért ne lehetne ledönteni a színpadi konvenciókat?
Lehet-e ilyen mértékben eltávolodni a haláltól, ennyire elhidegülni, ennyire belefásulni az életbe, hogy már az se okozzon lelkiismeret-furdalást, hogy megöltük a saját apánkat? Van lelke ezeknek a szereplőknek?
Ha egy előadást be akarunk helyezni egy közegbe, akkor a legfontosabb dolog, hogy következetesek legyünk, ne utaljon semmi egy másik kultúrára, vagy ha mégis, akkor az igazoltan történjen, értsem meg, hogy mit akar azzal sugallni a rendező.
Mit keres a sörös rekeszekből összeeszkábált polc Valene terében? Sokkal inkább el tudnám helyezni Colemannál.
csillala
Miért foglalkoztat bennünket leginkább a középkorú generáció? Mert ebbe a csoportba tartoznak a legtöbben? Az élet két véglete miért kerül kicsit látó- és hallótávolságon kívül? Hiányolom az idős generáció megmozgatását, színházilag.
lőrinczági
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése