Aradi Kamaraszínház - MASZK Egyesület
Éder Enikő játéka. Tetszett, hogy kihasználtak minden egyes teret. Abszolút mindent fel tudtak használni kellékként.
Stílusok kavalkádjából adódó stílustalanság. Nem baj a sokféle, ha sokfélét akarunk és nem tájékozatlanság az oka, de hiányzik például a díszlet- és jelmeztervező, aki megrajzolja az előadás arcát, hogy az ne lógjon minduntalan ki az előadásból.
Mi az, amit a színház (még) megengedhet magának provokáció címszó alatt? Van-e határ – ha igen, hol – ízlésesség és ízléstelenség között? Egyáltalán lehet-e ez a szempont a színpadon? Bármit meg lehet csinálni (mutatni?) a művészet protektorátusa alatt, és az művészet is marad?
Szerintem az ilyen előadást nem lehet like-kal vagy dislike-kal méltatni. A nehéz előadás kategóriába sorolható, gondoljunk például csak a szövegére. Ugyanilyen emészteni való nagy elem a díszlet, a gigantikus méretű női ruha, ami egyszerre jelképezi a testiséget és a női princípiumot. A ruhában és ruha körül kialakuló játék a színház a színházban játéka is egyben. A két szereplő nagyon jól mozog ebben a rendszerben, fontos szerepet kap a beszéd, a beszédstílus, ami egyáltalán nem realista, mint ahogy az előadás egyetlen része sem, gondolhatunk a nézőtér nem-konvencionális kialakítására is.
Kemény, provokatív szöveg, díszlet, játék. Olyan előadás, amit nem mindenkinek vesz be a gyomra, és éppen ez az, ami igazán érdekessé teszi. Hihetetlenül erős színészi jelenlét. Borzongató, már-már ijesztő ez a két figura a maga vadságával, szabadszelleműségével és elegáns kegyetlenségével.
kicsien
Ötletes díszlet, a néző nyakát megdolgoztatja. A színészek izgalmasan használják.
A torzság. Elvont értelemben a szöveg kínálta perverzió szinonimájaként, másrészt az ezt kifejező látvány jelzőjeként. Markáns díszletelem a női torzó, ami a női ruha apropóján válik jelentőssé, hiszen nem véletlen, hogy a játék jó része éppen egy krinolin alatt, egy kitüntetetten szexuális töltetű „térben” történik. A kivitelezésben és használhatóságban is, a hiányosság értelmében, fellelhető némi torzság, ám a letisztulatlan formák és a helyenként meg nem oldott takarásból itt-ott kilógó dolgok beleférnek ebbe a torzságba.
lőrinczági
A torzság. Elvont értelemben a szöveg kínálta perverzió szinonimájaként, másrészt az ezt kifejező látvány jelzőjeként. Markáns díszletelem a női torzó, ami a női ruha apropóján válik jelentőssé, hiszen nem véletlen, hogy a játék jó része éppen egy krinolin alatt, egy kitüntetetten szexuális töltetű „térben” történik. A kivitelezésben és használhatóságban is, a hiányosság értelmében, fellelhető némi torzság, ám a letisztulatlan formák és a helyenként meg nem oldott takarásból itt-ott kilógó dolgok beleférnek ebbe a torzságba.
A szereplő alakjára is minden értelemben kiterjed a torzság. A domina extra méretű pálcája, a vadállat aranyszi karmos kesztyűje, az intenzív arcjáték hátborzongatóra deformálják a testet. A szájba helyezett műfogsor (?) nem csak különleges maszkot eredményez, hanem a hangképzést is befolyásolja. Az szokatlan hangsúlyoknak, az erős artikulációnak, Éder Enikő énekhangjának, a visszatérő fémes hanghatásoknak köszönhetően nemcsak látványszínházról beszélhetünk, mert a hangzás is legalább annyira erős, mint vizualitás. Senki nem vonhatja ki magát a hatás alól, még akkor sem, ha nem tetszik neki, amit lát.
fanni
Bocsánatot szeretnék kérni Éder Enikőtől, hogy kétszer is visszatartottam, hogy ne hagyja ott az egyetemet... De látod, Enikő, nekem volt igazam! Bejött hozzám és azt hittem, hogy megverem.
KovácsLevente
Az emberi lét dekonstrukcióját látom a színpadon. Eszembe jutott a Salo.
SebestyénRita
Feszes tempó és erőteljes jelenlét.panna
Éder Enikő játéka. Tetszett, hogy kihasználtak minden egyes teret. Abszolút mindent fel tudtak használni kellékként.
biborka
Olyan módon veszi igénybe a nézőt, ahogyan azt nem szabadna.
Nem igazán függ össze a szöveg a mozgással, illetve a kellékek használatával.
panna
Nem igazán függ össze a szöveg a mozgással, illetve a kellékek használatával.
biborka
Voltak pillanatok, amikor a szöveg és a játék súlyossága nem bírták meg egymást. Ilyenkor éreztem túl soknak ezt az előadást. Egy ilyen erős szöveghez valamivel visszafogottabb játékot tudnék elképzelni.
kicsien
Megértheti a néző az előadást, ha nem látta a Veszedelmes viszonyokat? Esélye sincs!
SebestyénRita, HarsányiAttila
Egységes az előadás tárgyi nyelve, de vannak elcsépelt, kicsit közhelyes gesztusok, jelenetek: a nyelvnyújtás, az almajáték, a női haj erotikájának felhasználása.
KovácsLevente
Stílusok kavalkádjából adódó stílustalanság. Nem baj a sokféle, ha sokfélét akarunk és nem tájékozatlanság az oka, de hiányzik például a díszlet- és jelmeztervező, aki megrajzolja az előadás arcát, hogy az ne lógjon minduntalan ki az előadásból.
Kimarad belőle mindaz a fondorlatosság, izgalom, érzékenység, taktikázás, játék, ami olyan ellenállhatatlanná teszi a levélregényt, annyira, hogy – mint Tourvelné – mi is beadjuk neki a derekunkat, és engedjük magunkat sodortatni, bármily veszélyes is legyen a talaj. Mindez nem hiányzik a Heiner Müller-i darabból, az előadás azonban a szexualitást csak az erőszak, perverzió, rosszindulat és bosszú szemüvegén keresztül láttatja, és ezzel ember(i)etlenné teszi a színpadi történést. Ez így nem igaz.
panna
Mi az, amit a színház (még) megengedhet magának provokáció címszó alatt? Van-e határ – ha igen, hol – ízlésesség és ízléstelenség között? Egyáltalán lehet-e ez a szempont a színpadon? Bármit meg lehet csinálni (mutatni?) a művészet protektorátusa alatt, és az művészet is marad?
fanni
Én is szenvedek a színpadon, szenvedjen a k....a néző is, nem érdekel a véleménye.
Harsányi Attila
Szerintem az ilyen előadást nem lehet like-kal vagy dislike-kal méltatni. A nehéz előadás kategóriába sorolható, gondoljunk például csak a szövegére. Ugyanilyen emészteni való nagy elem a díszlet, a gigantikus méretű női ruha, ami egyszerre jelképezi a testiséget és a női princípiumot. A ruhában és ruha körül kialakuló játék a színház a színházban játéka is egyben. A két szereplő nagyon jól mozog ebben a rendszerben, fontos szerepet kap a beszéd, a beszédstílus, ami egyáltalán nem realista, mint ahogy az előadás egyetlen része sem, gondolhatunk a nézőtér nem-konvencionális kialakítására is.
A „színpadon” történő dolgok kitágítása konkrét gesztusban nyilvánul meg: a domina Madame de Merteuil a fémpálcát meglobogtatja fejünk fölött és áthágja, megkérdőjelezi a játéktér és nézőtér határát.
A halál és a szexualitás összekötése groteszk, félelmetes. Ezt az alaphangulatot az előadásban elhangzott zeneszámok és a fém-hangok még jobban erősítik.
A fetisizmusra és a szexuális perverzióra rájátszó gesztusok, kellékek továbbfeszítik a darab dekandens alaphangulatát, mivel számomra valami sátáni, rothasztó erő felmutatásaivá válnak.
Amikor kijövök az előadásról, még legalább fél órát gondolkodom rajta, még most is, írás közben.
szaffi
1. Ha egy kellékkel nem tudunk mit kezdeni, megesszük?
2. Mit akar ez az előadás velem? Vagy bárkivel?
lőrinczági
Mikor elsőéves egyetemistaként először kezembe került Heiner Müller Kvartettje, sok mindent nem értettem, de a szöveg erőteljesen hatott rám. Ez még mindig így van. Ám egyre inkább kezdek megbizonyosodni arról, hogy ez nem egy játszható darab. Olvasni jó, de látni nem akarom színpadon. Nem tudok figyelni arra, amit a színészek tesznek, különösebben nem fontos a díszlet, a világítás, a zene, mert úgysem lehet ezeket összehangolni. Sem egymással, sem a szöveggel. Vagy csak sohasem sikerülne? Talán nem is lehet. Azt gondolom, hogy a rendezők általában azt az utat választják, amit az író is választott, hatni próbálnak. Annyi a különbség, hogy amíg a szöveg felett töprengek, amíg próbálom kihámozni a rejtett tartalmakat, addig az előadásokat elkezdem unni. Miért választják legtöbben a látványszínházi formát?
csillala
Az előadásban használt néhány kellék és jelmez funkcióját nem igazán látom. Van bármiféle jelzés-értékük, vagy csak simán jól mutatnak?
kicsien
A fesztivál eddigi előadásai közül a legizgalmasabb nézői tapasztalattal találkoztam a Kvartett előadása közben. Egyszerre két erőteljes taszítás kezdett működni, egyfelől a színpadról, másfelől a nézőtérről, és e kettő összeütközése után keletkezett egy olyan folyamat, amire azt szokták mondani, hogy a színész a nézőtérről táplálkozik. Elgondolkodtatott azon, hogy mi is a néző feladata, hogy melyik ponton adhatja fel nézői kötelességét, cserbenhagyva az előadást? Mi menthet fel egy nézőt a megértés megtagadása alól? Miért gondoljuk azt, hogy a színházi formák be kell mutatkozzanak előbb, s csak azután kezdődhet el egyfajta beszélgetés? Nem lehet, hogy vannak esetek, amikor a néző kell ráerőltesse magát az első köszönésre, és a nézőnek is dolgoznia kell a megértés érdekében? Lehet-e elutasítani egy olyan előadást, ami darabjaira szedve, külön-külön értékelhető, de egyben nézve viszolygást teremt bennünk?
Más: hogyan lehet egy filozófikusabb, nehezebb szöveget úgy megközelíteni, átadni, hogy minden percben lekösse figyelmünket? Másképpen kell kezelni őket? Nagyobb vagy kisebb teret kell engedni ilyen esetben a szövegnek a mozgás mellett?
Konkrét: miért kerülnek ki a szereplők a szoknyából, saját terükből, világukból az előadás végén?
bréka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése