Városi Színház, Kézdivásárhely
Felkapom a fejem egy-egy viccesebb mondaton. De csak az első felvonásban hallottam meg őket.
A kérdés az, hogyan tudott [Orbán Levente] ilyen fiatalon ilyen öreget alakítani?
Érdekli-e a nézőt egy már szunnyadó világ, egy már eltemetett színházi játékmód? Akarunk-e időutazni a múltba? Nem. Az akkor volt, most pedig meg kellene találni azt a formát, ami ma megállja a helyét a színpadon. Ez így unalmas és fájdalmas. Sajnálom a jelenlevőket.
Az előadás tele van elsőolvasatos és felületes megoldásokkal, ráadásul ezeket a legkülönfélébb helyekről importálja, és mivel nincsen jól meghatározott koncepció, amibe mindezek beleépülhetnének, a különféle elemek még sekélyességükben sem tudnak egységet teremteni. Némelyek mintha a hatalomról szeretnének beszélni: ilyenek a maszkos intermezzók, a Ceaușescu-utalás (az alispán fiatal képmása), az esküvő stb. De végül a rendező semmit sem kezd velük, ezért inkább zavaróak, minthogy bármit is elindítanának a nézőben, esetleg iróniájukkal megnevettetnének. A jelenetek egyébként nélkülöznek mindenféle reflexiót, mintha élő múzeumot állítanának az egykori modoros színjátszásnak. Ennek oka egyrészt a Nagy Ignác-i szöveg nehézkessége, amelyből különös módon majdnem teljesen eltűnik Parti Nagy Lajos. Valami félreértés van itt: Nagy Ignác – aki bevallottan nem tartotta magát nagy írónak – Parti Nagy adaptációját tekintve nem vehető olyan módon komolyan, ahogyan ez az előadás azt teszi. A színészek játékstílusa általános, illetve a jelmezeikhez passzol. Akik historikus szerelést kaptak, úgy próbálnak viselkedni benne, ahogyan ahhoz illik. Akik a jelenre „utaló” mezben vannak (főként Aranka), azok valamely 21. századi kód szerint játszanak. De mindez nem ennyire egyértelmű: az egyes poénok kedvéért lazán váltanak, és végül – mint ahogy sem a díszlet, sem a jelmez, sem a kellékek szintjén nincsen semmiféle elgondolás – az előadás teljesen értelmezhetetlenné válik. A rendezői fegyelmezetlenségnek az egyik ordító példája: két idősebb színész is játszik az előadásban, ezen kívül mindenki rendkívül fiatal, húszas éveik elején járó színészek. Ezzel a korkülönbséggel a rendező egyáltalán nem foglalkozik, a különféle szerelmi kettősökben, de egyéb szituációkban sem, holott ezek a férfiak a szóban forgó nők apjai lehetnének. Ez remekül példázza, hogy mennyire nem szerves része a dráma az előadásnak. A kettő egymás mellett fut, boldog nemtörődömségben.
A virágos fal és a maszkos-táncos alakok ismerősek A csodából, a zárókép a Leonce és Lénából... Az ilyen hatásokat meg a vígjátéki kliséket meg kéne valahogy kerülni.
Alig látszik meg, hogy volt rendezője az előadásnak. Aranka jelmezei előnytelenek. Főleg az első jelenetben. A nő rengeteg mimikát használ egymás után, de sokszor semmi értelme nincs; ő maga sem tudja eldönteni, hogy mikor hogyan nézzen szereplőtársára. Általában a csodálkozást választja. Inkább arra figyel, hogy hogy áll meg a színpadon, és nem arra, hogy megformálja karakterét. Szerintem ez nagy hibája a rendezésnek.
Egy néző hogy vihoghat szinte minden egyes mondaton, ami egyáltalán nem vicces az összes többi néző számára? Tényleg ennyire élvezett volna minden egyes részletet? Vagy csupán feltűnési viszketegségben szenved? Netán beszívott, és attól érezte jól magát egy olyan előadáson, ami abszolút nem köti le az ember figyelmét?...
És nekem ki fogja megmondani, ha kell, hogy állj, fordulj, és soha ne gyere vissza?
Ha sikerületlen egy előadás, meg tudjuk-e állapítani teljes biztonsággal, hogy ki és milyen mértékben hibás benne?
Hogyan kell, tud indulni egy most alakuló színház? Számít egy színház életében az első évadokban bemutatott előadás a jövőre nézve? Melyek azok az elvárások, melyeknek mindenképp meg kell felelnie? A közönség igényét kell először követni, a környezet lehetőségeiben kell gondolkodni, vagy már indulásnál törekedni kell valamilyen minőségi szintre? Mit kell célul tűznie egy újonnan induló színháznak, meg kell határoznia magát az első lépésekben? Mennyire kell kitekintenie a közegéből? Mennyire függ egy önkormányzattól egy repertoár, s ha külső befolyás, nyomás alatt áll, akkor mi a célja egy ilyen színháznak, illetve milyen eredményre juthat?
Be kell vallanom, jólesik végre a versenyprogramban komédiát látni. A komédia eszköztárát jól kihasználja és hangsúlyozza a rendezés és a színészi játék. Karakterek vannak, akik egyenként komikusak, közös eszközük a Parti Nagy-tuningolta 19. századi nyelvezet, amelynek cizelláló jellege számunkra a nevetés erogén zónáit csiklandozza.
A maszkok (bár úgy hozta a sors, hogy nem először látjuk fesztivál-produkcióban mint erőteljes jelmez-elemet) és a díszlet használata stilizálttá teszik az előadást, ami ennek a műfajnak javára válik.
szaffi
Felkapom a fejem egy-egy viccesebb mondaton. De csak az első felvonásban hallottam meg őket.
csillala
Lájk a színészeknek, amiért tisztességesen végigcsinálják, amit végig lehet csinálni.
panna
A kérdés az, hogyan tudott [Orbán Levente] ilyen fiatalon ilyen öreget alakítani?
Zseka
Az előadás nem akarta túlságosan komolyan venni magát. És hálistennek így nekünk sem kellett. Végigkuncoghattuk, és ez épp elég.
kicsien
A szomszédos falu nemeseinek látogatása. Bár az egész előadás nyelvezete nagyon erőteljesen, már-már túlzottan archaikus (amire sokszor még rá is játszanak), ebben a jelenetben a színészek átesnek a ló túlsó oldalára. Olyannyira viccesre próbálták venni a figurát, hogy az már zavaróvá, sőt kínossá vált. Az előadás halmozza az ilyen és hasonló túlzásokat, jól bejáratott kliséket és gegeket használ, de a halmozás következtében már nem tudunk őszintén nevetni rajtuk.
kicsien
Itt-ott kilóg a lóláb, például kicsit soknak érzem a maszkos menyegzőt.
Nagyon zavar a beszívott (?) nő a közönségből, aki végig röhög.
szaffi
Érdekli-e a nézőt egy már szunnyadó világ, egy már eltemetett színházi játékmód? Akarunk-e időutazni a múltba? Nem. Az akkor volt, most pedig meg kellene találni azt a formát, ami ma megállja a helyét a színpadon. Ez így unalmas és fájdalmas. Sajnálom a jelenlevőket.
csillala
A választók arctalanságát maszkkal megoldani túlságosan egyszerű. A maszk nagyon erős színházi jel.
Zalán (tibor)
Az előadás tele van elsőolvasatos és felületes megoldásokkal, ráadásul ezeket a legkülönfélébb helyekről importálja, és mivel nincsen jól meghatározott koncepció, amibe mindezek beleépülhetnének, a különféle elemek még sekélyességükben sem tudnak egységet teremteni. Némelyek mintha a hatalomról szeretnének beszélni: ilyenek a maszkos intermezzók, a Ceaușescu-utalás (az alispán fiatal képmása), az esküvő stb. De végül a rendező semmit sem kezd velük, ezért inkább zavaróak, minthogy bármit is elindítanának a nézőben, esetleg iróniájukkal megnevettetnének. A jelenetek egyébként nélkülöznek mindenféle reflexiót, mintha élő múzeumot állítanának az egykori modoros színjátszásnak. Ennek oka egyrészt a Nagy Ignác-i szöveg nehézkessége, amelyből különös módon majdnem teljesen eltűnik Parti Nagy Lajos. Valami félreértés van itt: Nagy Ignác – aki bevallottan nem tartotta magát nagy írónak – Parti Nagy adaptációját tekintve nem vehető olyan módon komolyan, ahogyan ez az előadás azt teszi. A színészek játékstílusa általános, illetve a jelmezeikhez passzol. Akik historikus szerelést kaptak, úgy próbálnak viselkedni benne, ahogyan ahhoz illik. Akik a jelenre „utaló” mezben vannak (főként Aranka), azok valamely 21. századi kód szerint játszanak. De mindez nem ennyire egyértelmű: az egyes poénok kedvéért lazán váltanak, és végül – mint ahogy sem a díszlet, sem a jelmez, sem a kellékek szintjén nincsen semmiféle elgondolás – az előadás teljesen értelmezhetetlenné válik. A rendezői fegyelmezetlenségnek az egyik ordító példája: két idősebb színész is játszik az előadásban, ezen kívül mindenki rendkívül fiatal, húszas éveik elején járó színészek. Ezzel a korkülönbséggel a rendező egyáltalán nem foglalkozik, a különféle szerelmi kettősökben, de egyéb szituációkban sem, holott ezek a férfiak a szóban forgó nők apjai lehetnének. Ez remekül példázza, hogy mennyire nem szerves része a dráma az előadásnak. A kettő egymás mellett fut, boldog nemtörődömségben.
panna
Kányádi Szilárd nekiugrott egy gyakorlatilag népszínmű indíttatású darabnak, és modern, elemelt előadást akart csinálni belőle. Ebből adódott a zűrzavar, és hogy gyakorlatilag nem volt stílusa az előadásnak.
Kányádi Szilárd nekiugrott egy gyakorlatilag népszínmű indíttatású darabnak, és modern, elemelt előadást akart csinálni belőle. Ebből adódott a zűrzavar, és hogy gyakorlatilag nem volt stílusa az előadásnak.
szabóKá (István)
A virágos fal és a maszkos-táncos alakok ismerősek A csodából, a zárókép a Leonce és Lénából... Az ilyen hatásokat meg a vígjátéki kliséket meg kéne valahogy kerülni.
Gyakran nem tiszták a kapcsolatok. Hogyan is viszonyul a cselédlány az orvoshoz? Férj a feleséghez és viszont? Aranka a testvéréhez és a sógorához? Mindenki csak a pillanatot, a felületet játssza, egyik helyzet nem szervesül a másikkal, a többivel.
Miért is viselik a végén a szerelmesek az elszemélytelenítő maszkot?
zsandi
Alig látszik meg, hogy volt rendezője az előadásnak. Aranka jelmezei előnytelenek. Főleg az első jelenetben. A nő rengeteg mimikát használ egymás után, de sokszor semmi értelme nincs; ő maga sem tudja eldönteni, hogy mikor hogyan nézzen szereplőtársára. Általában a csodálkozást választja. Inkább arra figyel, hogy hogy áll meg a színpadon, és nem arra, hogy megformálja karakterét. Szerintem ez nagy hibája a rendezésnek.
biborka
Egy néző hogy vihoghat szinte minden egyes mondaton, ami egyáltalán nem vicces az összes többi néző számára? Tényleg ennyire élvezett volna minden egyes részletet? Vagy csupán feltűnési viszketegségben szenved? Netán beszívott, és attól érezte jól magát egy olyan előadáson, ami abszolút nem köti le az ember figyelmét?...
biborka
És nekem ki fogja megmondani, ha kell, hogy állj, fordulj, és soha ne gyere vissza?
panna
1. A színész miért nem kérdez vissza, miért vállal el olyan feladatokat, amikről érzi, hogy nem működnek a színpadon, miért nem vonja kérdőre a rendezőt, hogy magyarázza el pontosan, mit akar ezzel elérni, mit akar mondani a nézőknek? Fél? Gyáva? Nem érzi magát egyenlő partnernek a munkafolyamatban? De ha megvonja magától a visszakérdezés esélyét, a kérdőre vonást, akkor ő sem fogja érteni, mit miért tesz. 2. És mi történik akkor, ha a rendezőnek olyan társulattal, színészekkel kell dolgoznia, akik nem képesek elvégezni a rájuk szabott feladatokat, ha hiába ad konkrét instrukciókat, falakba ütközik?
Vajon ennek az előadásnak az esetében az 1-es vagy a 2-es áll fenn, vagy mindkettő?
csillala
Ha sikerületlen egy előadás, meg tudjuk-e állapítani teljes biztonsággal, hogy ki és milyen mértékben hibás benne?
zsandi
Hogyan kell, tud indulni egy most alakuló színház? Számít egy színház életében az első évadokban bemutatott előadás a jövőre nézve? Melyek azok az elvárások, melyeknek mindenképp meg kell felelnie? A közönség igényét kell először követni, a környezet lehetőségeiben kell gondolkodni, vagy már indulásnál törekedni kell valamilyen minőségi szintre? Mit kell célul tűznie egy újonnan induló színháznak, meg kell határoznia magát az első lépésekben? Mennyire kell kitekintenie a közegéből? Mennyire függ egy önkormányzattól egy repertoár, s ha külső befolyás, nyomás alatt áll, akkor mi a célja egy ilyen színháznak, illetve milyen eredményre juthat?
Még egy felvetődő kérdés: a munkalehetőségeket tekintve egy frissen végzett színész meddig engedhet egy rendezőnek, színháznak stb., mit vállalhat, ami még nem veszélyezteti a fejlődését, érvényesülését, pályafutását?
bréka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése